A sátánizmust, az emberiség történetében első életközpontú vallást Anton Szandor LaVey (1930–1997) fogalmazta meg és hozta létre i.sz. 1966-ban (Első év) a Church of Satan, a Sátán Egyházának megalapításával. E vallás és filozófia arra épül, hogy az embert olyannak fogadja el, amilyen: hús és vér lénynek, aki szabad a spiritualitásnak nevezett képzelgéstől, és aki bajnoka a teljes felelősségvállalásnak, a gyakorlatiasságnak és az itt-és-most szemléletmódjának. A Sátán Egyházát jelenleg Peter H. Gilmore főpap, Peggy Nadramia főpapnő és Blanche Barton magistra irányítják. A Sátán Egyházának weblapján többek közt az egyház hierarchikus rendszeréről, vezérelveiről és aktualitásokról olvashatnak.

A sátánizmust „antivallásnak” is nevezik abban az értelemben, hogy nem része az antropomorfizált, emberi jellemzőkkel felruházott istenség, akit az elterjedt téves értelmezés szerint imádni kellene. Mások szerint a sátánizmus a „vallás” fogalmáról alkotott bevett szokásokat bolygatja meg, hiszen nem idomul a zsidó-keresztény hagyományokhoz. Mindkét vélemény érvényes. Azok számára azonban, akik úgy érzik, hogy valamiféle istenség imádása és a vallás elkülöníthetetlenek és mindig is azok voltak, érdemes rámutatni, hogy a sátánizmus istenhit nélkülisége és az istenség imádatának hiánya nem egyedi jelenség, mivel a buddhizmusra, a konfucianizmusra és a taoizmusra is (amiket az egész világon vallásként tartanak számon) ugyane szempontok érvényesek. A szó szoros értelmében vett „Sátán”, aki beavatkozik az emberek életébe és befolyásolja a döntéseiket, kizárólagosan a kereszténység sajátja, és határozottan Sátániatlan.

A sátánizmus továbbá tényleges személyiségtípus is, Anton LaVey szavaival: „a sátánisták annak születnek,nem azzá lesznek”. To try is to lie. Bizonyos hajlam szükséges hozzá, hogy valakit helyesen sátánistának lehessen nevezni, hogy természetesen érezze magát otthon mindabban, amit a sátánizmussal jár. A sátánizmust mint filozófiát az emberek jó része elsajátíthatja, de ettől még senki sem sátánista, talán csak sátáni. Az olyan tulajdonságok, mint a gyávaság, a bizonytalanság, az öngyűlölet, a drogfüggőség, az ostobaság, az állandó kudarcok, a feltétel nélküli nyájasság és az életcél hiánya (SZÁMOS egyéb jellemzők mellett) világosan arról tanúskodnak, hogy a kérdéses személy és a sátánista jelző NEM egyeztethető össze. Az ilyen személy számára a sátánizmus nem a legbensőjének egyenes tükröződése (ahogy a sátánisták esetében peddig éppen az), ezért részükre legföljebb önfejlesztő kurzus lehet, ami semmi többet nem nyújt e szintnél. E különbségtétel az, amit sokan, legyenek bár sátáni „reménykedők” vagy komoly szándékú kutatók, jobb, ha felismernek.

Minek az embernek a hit, a vallás, az isten(ek)?

Úgy tűnik, az ember (mint élőlény) szerves része a világnak, amelynek működésére, jellegzetességeire rengeteg törvényszerűséget felfedeztünk, megismertünk, és eddigi tapasztalataink alapján sok ilyen jellegzetességet kis túlzással univerzális érvényűnek, vagyis mindenre érvényesnek találtunk. Természetesen észbontóan sok kérdésre nem kaptunk még választ, és sejtjük, hogy lesznek további kérdéseink is dögivel, mert nem látjuk a „teljes képet”, így nem zárható ki az sem, hogy egyszer olyasvalamit fedezünk fel, ami alapjaiban rázza szét az addigi racionális világképünket. Ennek azonban nincs praktikusan vizsgálható esélye, ezért nem érdemes foglalkozni vele, különben sehova sem jutunk, el sem indulhatunk.

Az általunk ismert világban az ismeretek kommunikációval terjednek, és eddig tulajdonképpen csak egymás közt, emberek között tudtunk igazán kommunikálni. Más gondolkodó lények – ha vannak egyáltalán – és az állatok, növények, tárgyak „gondolatait” – ha vannak egyáltalán – nem ismerjük, mégis, bizonyos jellegzetességeket rájuk is érvényesnek találunk illetve megelőlegezünk.

Ilyen például a „Naturo abhorret a vacuo” – „a természet iszonyodik az ürességtől” elve. Ez azt jelenti, hogy a természetben a „feszültség”, a „sűrűség” megpróbál egyenlő, kiegyenlített lenni, és a gócpontok szétesnek, az üres területek feltöltődnek.

Ezt az elvet teljes mértékben igaznak érzem az emberi gondolkodásra, érzelmekre is. Talán a legrosszabb a bizonytalanság, és a bizonytalannál még a rosszat, kedvezőtlent tudni is jobb, mert a bizonytalan nem ad lehetőséget a reakcióra, a védekezésre, a felkészülésre, mert megfoghatatlan, mert nem lehet vele mit kezdeni, mert megbénít. A megfogalmazott rosszal viszont szembe lehet nézni. Ezért tartom például jónak, ha egy gyógyíthatatlan betegnek megmondják az igazat az állapotáról, és így talán esélyt kap arra, hogy bizonyos, számára fontos dolgokat elintézzen addig, amíg még képes rá. Mert hát megdöglünk mind, kivétel nélkül – így tudjuk, még ha ez esetleg nem is tetszik nekünk .