Mi a sátánizmus?

Szigeti Sándor írása

Ahhoz, hogy megtudd, mi a sátánizmus, először az alapokkal kell tisztában lenned, azzal, hogy mit jelent a „vallás”, a „hit”: miért léteznek, miért alakulhattak ki és mi a szerepük.

Minek az embernek a hit, a vallás, az isten(ek)?

Úgy tűnik, az ember (mint élőlény) szerves része a világnak, amelynek működésére, jellegzetességeire rengeteg törvényszerűséget felfedeztünk, megismertünk, és eddigi tapasztalataink alapján sok ilyen jellegzetességet kis túlzással univerzális érvényűnek, vagyis mindenre érvényesnek találtunk. Természetesen észbontóan sok kérdésre nem kaptunk még választ, és sejtjük, hogy lesznek további kérdéseink is dögivel, mert nem látjuk a „teljes képet”, így nem zárható ki az sem, hogy egyszer olyasvalamit fedezünk fel, ami alapjaiban rázza szét az addigi racionális világképünket. Ennek azonban nincs praktikusan vizsgálható esélye, ezért nem érdemes foglalkozni vele, különben sehova sem jutunk, el sem indulhatunk.

Az általunk ismert világban az ismeretek kommunikációval terjednek, és eddig tulajdonképpen csak egymás közt, emberek között tudtunk igazán kommunikálni. Más gondolkodó lények – ha vannak egyáltalán – és az állatok, növények, tárgyak „gondolatait” – ha vannak egyáltalán – nem ismerjük, mégis, bizonyos jellegzetességeket rájuk is érvényesnek találunk illetve megelőlegezünk.

Ilyen például a „Naturo abhorret a vacuo” – „a természet iszonyodik az ürességtől” elve. Ez azt jelenti, hogy a természetben a „feszültség”, a „sűrűség” megpróbál egyenlő, kiegyenlített lenni, és a gócpontok szétesnek, az üres területek feltöltődnek.

Ezt az elvet teljes mértékben igaznak érzem az emberi gondolkodásra, érzelmekre is. Talán a legrosszabb a bizonytalanság, és a bizonytalannál még a rosszat, kedvezőtlent tudni is jobb, mert a bizonytalan nem ad lehetőséget a reakcióra, a védekezésre, a felkészülésre, mert megfoghatatlan, mert nem lehet vele mit kezdeni, mert megbénít. A megfogalmazott rosszal viszont szembe lehet nézni. Ezért tartom például jónak, ha egy gyógyíthatatlan betegnek megmondják az igazat az állapotáról, és így talán esélyt kap arra, hogy bizonyos, számára fontos dolgokat elintézzen addig, amíg még képes rá. Mert hát megdöglünk mind, kivétel nélkül – így tudjuk, még ha ez esetleg nem is tetszik nekünk .

Az ismeretlen

Az emberi gondolkodás és érzelemvilág sem tűri a vákuumot. Ahol lyukak, kérdőjelek vannak, oda valami kell, különben az embert nagyon zavarja az üresség, akár a viszketés. Bele is lehet őrülni a viszketésbe. Amputációk során néha előfordul a fantomfájásnak nevezett jelenség, amikor a peches beteg úgy érzi, mintha a levágott karja fájna, viszketne, viszketne, VISZKETNE, de NEM TUDJA megvakarni – mert nincs meg az a keze, amelyik viszket…

Az ember tehát vakarózik. A gondolataiban is.

Tudatlanul kerülünk az életbe, a létezésbe. Vannak persze feltételezések holmi lélekvándorlásról, újraszületésről, de ezt nem sikerült tudományosan igazolni (ami természetesen nem jelenti, hogy ezek föltétlenül hazugságok, sem azt, hogy valóságosak), és csak az tűnik biztosnak, hogy az ember tudatlannak születik. A világról, a létezésről az érzékszervei segítségével gyűjti az információt arra a bizonyos központba, amit én egónak nevezek, és ami sok keleti filozófia szerint rossz dolog, elhagyandó, leküzdendő, kinövendő. (Én az ilyen okfejtésre fel szoktam tenni a kérdést, hogy ugyan minek mászik le valaki a fáról csak azért, hogy visszamászhasson rá…)

Az ember egyre többet megismer a világból, vagy mert kíváncsi, vagy mert a túléléséhez szükséges a tudás – és a túlélés, az életben maradás ösztöne meglehetősen erős motivációs tényező. Előbb-utóbb mindenkiben kialakul egy „én-kép”, amikor felismeri, hogy van egy a létezésből elkerített „terület”, ami ő maga. Ekkortájt ébred rá arra az ember, hogy a létezésének lineáris a természete, vagyis kormányozhatatlanul vonul a születéstől a halál felé. Nem mindenkinek jut ugyanannyi idő, de mindenki halandó. Minden oka megvan az embernek arra, hogy biztosnak tekintse a halált, mert a környezetében mindenhol ezt látja. Az ember halandó. Az állatok és a növények elpusztulnak, de még a táj, a hegyek, a folyók is változnak: születnek és pusztulnak. És itt merül fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mit tekintünk hegynek: az azt alkotó sziklát, földet, növényzetet, vagy esetleg azt a gondolatot, ami a hegyre pillantva (a hegyet megtapasztalva) születik a szemlélőben? Vagy mindezt együtt? Vagy egészen mást?

És mi az ember?

Semmiből a semmibe?

A tudomány jelenlegi állása szerint az anyag – energia. Úgy tartják a tudósok, a világegyetemben állandó mennyiségű energia van, ez egy zárt rendszer, és csupán az energia csoportosulása változik benne. Amikor az energia egy területen elér egy bizonyos sűrűséget, attól kezdve már anyagnak nevezzük. Ebből következik, hogy ha nem tekintjük a természeti-biológiai körforgás analógiáját (az elpusztult élőlény lebomlik és így energiát ad más élőlényeknek), a részecskék szintjén is megvan a körforgás – tehát az anyag nem vész el! Az embert alkotó atomok (illetve hát energia) itt voltak millió évekkel ezelőtt, és itt lesznek milliárd évek múlva is, és talán ugyanúgy emberi testet alkotnak majd, mint most. De ez azt jelenti-e, hogy az „én-tudat” is örök? Mit érek azzal, ha tudom, hogy a kezem nem semmisül meg, mert százezer év múlva az azt alkotó atomok mondjuk gombaspórává sűrűsödnek a Marson, míg ÉN magam eltűnök, feloldódom a mindenségben? E gondolathoz érve már beindulhat az emberben az életösztönszerű riadó, ami – úgy tűnik – nem csak az állati szinten érvényesül, de a gondolkodás terén is. Az anyag nem vész el? Na és?! De mi lesz VELEM?!

„Hodie mihi, cras tibi” – Ma nekem, holnap neked... is eszedbe juthatnak ezek a gondolatok, mint ahogy minden bizonnyal elmerengett ezen minden ember, mióta csak élet van a világban. A halál, a pusztulás, a megsemmisülés legalább akkora rejtély, mint az ellentéte, az élet, a létezés és a születés. Az ember egyiket sem érti. De ettől szenved, mert úgy érzi, ezt a mindenhol megfigyelhető titkot nem érteni a lehető legnagyobb kudarc. Választ kell kapnia!

„Memento mori” – Ne feledd a halált (ne felejts el meghalni)! És hogy is feledhetné bárki, amikor nem találunk benne rendszert? Bárki bármikor meghalhat, és fogalmunk sincs, miért, hogyan, mikor teszi ezt, és hogy mit jelent ez egyáltalán az egyén, a halott számára. A halál végleges, és ugyanúgy nincsenek emlékeink, hogy mi jön „utána”, mint ahogy a születésünk előttről sem emlékszünk semmire.

Isten…

Egy a kereszt(y)én(y)ek által gyakran emlegetett okos ember, bizonyos Blaise Pascal úgy nyilatkozott, „mindenkiben létezik egy Isten alakú űr, amit csak Isten képes betömni”. Egyetértek ezzel a nyilatkozattal, de persze nem úgy, ahogy egy átlagkereszt(y)én(y) gondolná.

Isten a Válasz. Mindenre. Ő a Dzsóker. Tényleg az alfa és az ómega. Az embert az őrületig kínozta a benne tátongó űr, az Ismeretlen, ezért hát vakarózott, és kitalálta, megteremtette az Istent.

Mert nem az a lényeg, hogy jó legyen a válasz, hanem hogy legyen válasz. Lehet, hogy a válasz nem jó, nem is kedvező – de legalább van, és esetleg nekiállhatunk később foltozgatni, javítgatni. Új „szövetséget” lehet vele kötni, ha a régi már nem tetszik valami miatt, ha már nem talál benne megnyugvást az ember. És az Isten örömmel köt szövetséget, újra és újra.

Kezdetben az ember még nem is találja ki tökéletesen az Istent, megelégszik azzal, hogy „van Isten”. Még csak meg sem számolja, hogy „hány isten” van. Aztán Ábrahám egyszer csak megvilágosodva a homlokára csap, és ujjongva, boldogan újságolja mindenkinek, hogy Isten nem az őt, a Végső Választ alkotó gondolatdarabkák egyenként, hanem Isten tényleg a Dzsóker, gyógyír minden bajra. Mert Isten az Atya, aki létezik, és aki nem közömbös az emberek iránt, aki nemcsak hogy tudatosan, céllal teremtette a világot, de ő tökéletesen szabad is, semmiféle kényszer nem hat rá, és feltett szándéka, hogy foglalkozzon a teremtményeivel. Igaz, hogy Mózessel elég kemény törvényeket testált a kiválasztott népre, de milyen jó dolog is a biztos tudat, hogy őérte, az Istenért van ez a sok lemondás az életben, hogy ha most kicsit szenvedgetnek, nélkülöznek is az emberek, de majd megjutalmazzák őket. Sokaknak pedig még a különjutalomra se volt igényük, megelégedtek azzal a tudattal, hogy nem kell találgatniuk, hogy – Van Aki Van. Csodaszép és borzalmas mesék születtek így.

Minden relatív

„Quod medicina aliis, aliis est acre venenum” – Ami valakinek gyógyszer, másnak méreg. Nincs ez másképp az Istennel sem. Ha ránézünk egy a feléig vizet tartalmazó pohárra, kétféle természetes kijelentést tehetünk:

• a pohár félig üres,
• vagy a pohár félig tele van.

Mindkét megfigyelés helyes, és jól ábrázolja a két alapvető nézőpontkülönbséget. Vannak, akik félig telinek, és vannak, akik félig üresnek látják ugyanazt a poharat. Ugyanígy, vannak, akik képesek ott megállni, hogy „biztos, hogy van egy abszolút létező, egy Végső Ok, még ha én talán nem is értem, nem is tapasztalom”, míg mások, bár talán szívesen letáboroznának ugyanitt, ugyanennél a gondolatnál, képtelenek nem észrevenni, hogy Isten létezéséről nem tudunk semmi biztosat, és pontosan ugyanannyi esély van arra is, hogy az egész létezésünk céltalan, hogy nincs Isten, nincs Válasz. Az egyetlen biztosnak tűnő dolog a vágy: az Isten, a Magyarázat, a Válasz, a Bizonyosság létezésére való emberi igény, mert a természet részeként az ember sem viseli el az ürességet.

A kételkedő embernek hiába mondja egy hívő, hogy „de, barátom, hidd csak el, van Isten”, a kételkedő felfoghatja ugyan az elméjével a közlés tartalmát, de az érzés nem talál táptalajra benne. Nem azért, mert a kételkedő annyira szeret kételkedni, hanem mert ő úgy látja, a pohár inkább félig üres. Számára Isten nem jelent megnyugvást, ő „látja” a hívő számára nem észlelhető marionett-zsinórokat az Istenen.

Kali-juga

Az ember egyre hosszabb életű. Míg az ősember húsz-harminc éves korára természetes halállal pusztult el, manapság nem ritka, hogy valaki száz évig vagy tovább él, és a jelek arra mutatnak, hogy a várható természetes élettartam folyamatosan növekszik. Az életkörülmények is egyre javulnak, és az embernek egyre több szabadideje van, ha másra nem, hát gondolkodni. Az emberekben egyre jobban ki tud alakulni az én-kép, az ego, és egyre több az „egyéniség(csíra)”, egyre többen próbálják a saját útjukat megtalálni.

A történelmi egyházak, vallási közösségek számos ágazatra bomlottak, amiknek tanításai, praktikái között a különbség olykor meglepően nagy, még ha azonos tőről származnak is. A hírek egyre gyorsabban terjednek a világban, és egyre többféle világnézettel ismerkedhet meg az ember akár véletlenül is. Márpedig ha valaki nem csakis azt látja maga körül, hogy az Egyféle Módszer létezik csak, óhatatlanul elkezd kételkedni, hogy ugyan miért pont az a neki talán nem is igazán tetsző Módszert kéne alkalmaznia, amit a közvetlen környezete kínál számára, ha létezik más megoldás, eljárás is. És máris annyi a „Hagyománynak”, a régmúlt emberei által kitalált és elindított Módszereknek. Elkezd hígulni az egész, míg az ember visszajut ugyanoda, ahonnan annak idején indult: a tudatlansághoz.

1984

A természet azonban nem tűri a vákuumot. Ezért Isten megszületik újra. Feltámad a halott, mert feltámasztja a teremtője, az emberi képzelet, mert az ember vágyik a Válaszra, és az sem baj, ha az nem a „Helyes Válasz”, csak legyen valami…

De mi történjen azokkal, akik továbbra is látják az Isten-báb zsinórjait? George Orwell felelt erre a kérdésre:

„A fájdalom elöntötte Winston testét. A mutató nyilván hetvenre vagy hetvenötre ugrott. Ezúttal behunyta a szemét. Tudta, hogy az ujjak még mindig ott vannak, s még mindig csak négy. Csak az volt a fontos hogy életben maradjon valahogy, amíg a görcs el nem múlik. Már nem is törődött vele, hogy kiabál-e vagy sem. A fájdalom ismét alábbhagyott. Kinyitotta a szemét. O’Brien visszaengedte a billentyűt.

– Hány ujj ez, Winston?

– Négy. Feltételezem, hogy négy. Ha képes volnék rá, ötöt látnék. Igyekszem ötöt látni.”

Orwell feltételezte, hogy kellő foglalkozással mindenki megtörhető, és ez a feltételezés összhangban van azzal az Archimédesznek tulajdonított mondással, hogy „adjatok egy fix pontot, s én kimozdítom helyéről a Földet”. És nem kell ehhez föltétlenül se inkvizíció, se ÁVH, elég, ha csak nem tudsz enni adni a kölyködnek – be fogsz hódolni.

No és mit nevezünk embernek? Ugyanaz-e még az a megtört világnézetű ember, aki előtte volt? (Feltételezve, hogy előtte volt valaki, nem csak afféle ember-lárva.) Bizonyos vallások különbséget tesznek a két állapot között: óembernek illetve új embernek nevezik a hitetlent és a megtértet, és én magam is úgy gondolom, ha egy világnézetben radikális törés következik be, ott eltűnik az ember, és helyébe a Szerep lép, ami kétirányú álarcként funkcionál. Van, akinél biológiai haláláig, és van, akinél csak rövid ideig tart, de mint ember, amíg a szerep tart, megszűnik létezni.

„Dum spiro, dubito” – Míg lélegzem, kételkedem. Ez is egy jól hangzó sátánista mottó lehetne, akár a másik kreálmányom, a „Credo in meum Ego”, a „hiszek önmagamban”. Noha paradoxon, ez a két mottó együtt jellemzi a sátánistát, aki ugyan kételkedik (aki szerint a pohár félig üres), egyúttal azonban felismeri, hogy az embernek a természet részeként szüksége van bizonyosságra, ezért azt a bizonyosságot választja, ami számára a legbiztosabb, a „legtelibb” – önmagát. A sátánista ego nem abszolút érvényű, és nem is próbál olyanként tetszelegni. Pontosan ezért nincs is itt értelme a „jónak” és „rossznak”, mert ami valakinek jó, az másnak rossz lehet – mert ez csak nézőpont kérdése, ahogy a méreg és az orvosság is viszonylagos lehet. Egy sátánista semmiképpen sem jelentheti ki, hogy ő valami „gonosz” istenséget tisztel, hogy számára valami univerzális, dualista világkép létezik, mert ebben a pillanatban megszűnne sátánista, kételkedő lenni, és letáborozna egy kitalált, bizonyítatlan világrendszerben. Megtanulna négy ujj helyett ötöt látni, pedig „a Sátán az életet képviseli a szellemi vágyálmok helyett”.

„De én VÉÉÉÉRT akarok!”

 sok bölcs ember mutatott rá, hogy már miért lenne az, és csakis az a sátánizmus, amiről én itt írogatok, hiszen mindenki tudja, hogy a sátánisták valójában blablablabla.

Lássunk egy hasonlatot! Ha többet szeretnénk tudni a buddhizmusról, kit érdemes megkérdezni: egy zsidót vagy egy buddhistát? Melyikük tudná inkább elmagyarázni, melyikük ért hozzá jobban? Talán mindenki számára könnyű belátni, a buddhistát érdemes erről faggatni.

A következő gyakori értetlenkedés az szokott lenni, hogy oké, cipőt a cipőboltból, de már miért épp az volna a sátánizmus, amiről ez a honlap is szól, és miért nem a macskabelezés az? Egyszerű. A sátánizmus egy tökéletesen kiérlelt, és 1966 óta pontosan definiált, nyíltan létező, államilag is elismert vallás, konzisztens hitrendszerrel, szertartásokkal és egyházi hierarchiával, valamint publikus, bárki által hozzáférhető és megismerhető szakirodalommal.